MÁSODIK

 

2.   rész

Jaejoong sokkal több volt nekem, mint a nagybátyám. Egyszerre volt a legjobb barátom, a testvérem, az apukám, az anyukám, a családom. Mindenkit ő helyettesített, és úgy törődött velem, mintha a saját gyermeke lennék.

Akkoriban nem álltam hozzá olyan közel, és csak nagyon ritkán láttam őt. Külföldön dolgozott, ezért nagyon ritkán utazott haza, és akkor is csak pár napokra találkoztam vele. De minden megváltozott, amikor lemészárolták a családomat.

Szöulban tartózkodott, amikor a gyilkosság történt, így csapot-papot otthagyva, a lakásunkhoz rohant, és elvitt a helyszínről. Már gyerekként is csodáltam, hogyan képes erős maradni, és könnyek nélkül kibírni ezt a terhet, hisz nemcsak engem érintett az ügy. Ő is elveszítette a testvérét, a barátait, és neki is rettentő fájdalmas volt. Mégis, előttem sosem mutatta, és igyekezett mindig vidám lenni, pedig legbelül ő is szenvedett. Sosem mondtam neki, de esténként sokszor átszűrődött a szobámba a zokogása, és ilyenkor haragudtam magamra. Gyerek voltam, ezért rejtette el előlem az érzelmeit, és ez sokkal nehezebb, mint bármi más.

Jaejoongot nem csak azért tiszteltem, mert erős maradt akkor is, amikor minden romokban hevert, hanem mert feladta értem az egész életét. Évek óta külföldön tanult, és ott is vállalt munkát, ott akart élni, és ott volt a barátnője is, de miattam hazajött. Otthagyott mindent, a jövőjét és az álmait, mindenről lemondott, csakhogy én ne sérüljek annyira, és a legjobbakat nyújthassa. Magához vett, ő lett a gyámom, fiaként nevelt fel és a lehető legtöbb szeretetben részesített.

Akkor még nem fogtam fel ésszel, de mára már tudom, hogy ő talán többet szenvedett, mint én. Lemondani mindenről, amire egész életében vágyott, nem lehetett könnyű. Ráadásul alig volt huszonöt éves, amikor rá maradt egy gyerek, akivel törődnie kellett, mindezt egyedül, tapasztalat nélkül. Visszaköltözött Szöulba, kivettünk egy kis lakást a város szélén, és minden idejét rám szentelte. Iskolába járatott, és olyan munkát vállalt, amit bár nem szeretett, de elegendő pénzt adott, és mégsem kellett halálra dolgoznia magát. Minden megadott nekem, amire vágytam, amire szükségem volt, és én hiába mondtam neki ezerszer köszönetet, úgy éreztem, sosem tudok neki törleszteni azért, amit értem tett.

Amikor ott ültem az autójában, és kocsikáztunk a városban, minden megváltozott. A kettőnk közti kapcsolat egymásba fonódott, és olyan szoros lett, mint amilyen a valódi szüleimmel sem volt. Hálás voltam neki, és csak neki köszönhetem, hogy ma az az ember vagyok, aki. Ha ő nincs velem, valószínűleg már évekkel ezelőtt drogtúladagolásban vagy alkoholmérgezésben meghaltam volna.

- Annyira hihetetlen, hogy nincs itt… - szólalok meg hosszas csend után. Ott állunk a sírja előtt, amin most csak az általam hevert virágcsokor fekszik.

Hiába látom a nevét, a dátumot, és a kis idézetet, mely szerint békében nyugszik, én mégsem tudom elhinni, hogy mindennek vége. Hogy nincs többé, hogy nem láthatom, nem beszélhetek vele soha. Olyan, mintha csak nagyon hosszú időre elutazott volna, és hamarosan visszatérne. Időként azon kapom magam, hogy a telefonom a kezemben van, és őt tárcsázom, de aztán mikor meghallom, hogy kicsöng a készülék, a szívem összefacsarodik, és rájövök, hogy hiába hívom. Többé nem fogja felvenni. Ez az egyetlen dolog, ami emlékeztet arra, hogy meghalt: a lelkemben tátongó üresség.

Újabb néma percek telnek el. Sötét van, és kissé hideg, ráadásul az egész temetőnek van egyfajta kísérteties és hátborzongató hangulata. Habár rengeteg időt töltöttem itt, és már szinte csukott szemmel is tudok közlekedni a sírok között, a tompa fájdalom miatt, amit mindig érzek, mikor itt vagyok, ez a hely sosem lesz békés számomra.

Hallom, ahogy Jackson nagy sóhajokat vesz mellettem, és hatalmasakat ásítozik. Szeretnék még szólni valamit, szeretnék Jaejoonghoz beszélni, de a szavak félúton a torkomban ragadnak. Jó érzés lenne végre sírni egyet, és szabadjára engedni a sok elfojtott érzelmet, de úgy érzem, hiba lenne. Valami meggátol ebben, mélyen, belül, valahol a lelkemben. Ráadásul Jacksont se akarom most az elérzékenyülésemmel nyaggatni, így inkább én is visszanyelek mindent, és a barátomra nézek:

- Mehetünk.

- Ennyi? – lepődik meg, és ezzel egyidejűleg álmos szemei tágra nyílnak, amit egy újabb ásítás követ.

- Igen. Késő van, és te fáradt vagy, úgyhogy menjünk.

- Hát… ha te mondod – nem kell sokat győzködnöm, máris elindul az autó felé.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem – mondom, mikor beszállunk a kocsiba, és lassan hazafelé vesszük az irányt.

- Tudod, hogy szívesen tettem – mosolyog rám, majd hirtelen a táskáját az ölébe veszi, és kutakodni kezd. – Jut eszembe… ezt oda akartam adni.

- Mi ez? – kérdezem, és rápillantok az újságra, de természetesen nem veszem át, hisz én vezetek.

- Kettőt tippelhetsz – nyitja ki az újságot az adott oldalon, majd elkezdi felolvasni a tartalmát. – „Tegnap késő délután újabb holttestre bukkantak egy családi házban. A tizennyolc éves lányra a nevelő apa talált rá a nappaliban, amikor hazaért a munkából. Feltehetőleg a lányt aznap hajnali kettő és három óra között ölték meg. A rendőrség elmondása szerint ő egy újabb áldozata annak a sorozatgyilkosnak, aki az elmúlt nyolc hónapban már másik négy emberrel végzett. Ahogy az előző esetekben, úgy a mostaninál is az áldozat szemeit összevarrták.” Szerintem nem szükséges tovább olvasnom. Mit szólsz hozzá?

- Nem örülök neki. Sejtettem, hogy a napokban ismét le fog csapni, de azt hittem, ezúttal sikerül elkapnom. – Erősen szorítom a kormányt, az ujjaim már szinte elfehéredtek.

- Hogyan kaphattad volna el? Ez nem lesz ilyen egyszerű. Járhatod az utcákat minden éjjel, Szöul túl nagy ahhoz, hogy egyedül tetten érhesd. És mit csinálsz vele, ha mégis rajtakapod? Megölöd? – Jackson aggódva pillant rám, amit megértek, és jogosan teszi fel a kérdéseket.

- Nem tudom, de valami azt súgja, nekem kell ennek véget vetnem. – válaszolom rá se pillantva, majd leparkolok a lakásunk előtt, és leállítom az autót. – Sikerült kiderítened, hol lakott a lány?

- Igen – átadja az újságot, majd egy cetlit is elővesz, és a kezembe nyomja. – Nézd, Taehyung, tudom, hogy a barátnőd is az egyike volt a gyilkosságoknak, de szerintem túl veszélyes, amit csinálsz. Egyedül nem vethetsz véget ennek, mert azzal te is bajba kerülsz. Tudom, ezt már ezerszer megbeszéltük, de a barátod vagyok, és féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen. Utálom ezt mondani, de a képességed nem túl rendkívüli, és az sem ér sokat, hogy jól harcolsz. Ha a rendőrség golyót repít a fejedbe, halott vagy. Halottként meg nem sokra mész.

- Tisztában vagyok mindezzel, de nem kell aggódnod: jó vagyok. Sőt, túl jó. Soha nem fognak elkapni. Sajnálom, Jackson, de nem fogsz tudni lebeszélni erről, és meg fogom találni ezt a gyilkost. Nem csak azért, mert megölte a barátnőmet, hanem mert szinte biztos vagyok abban, hogy ő végzett a családommal is.

- Miből gondolod? Hisz az tizenöt évvel ezelőtt történt, ráadásul semmi kapocs nincs a mostani esetekkel!

- Nem tudom, egyszerűen… csak érzem, hogy így van és kész. De még ha nem is lenne így, mit számít? Attól még valaki sorra öli meg az embereket, a rendőrség tehetetlen, én pedig késztetést érzek arra, hogy elkapjam. Mindenki jól jár, ha megölöm az illetőt, nem?

- Kezdem azt érezni, hogy túlzásba esel. De rád hagyom, a te döntésed. Én elmondtam, amit akartam, segítek neked, amiben tudok, de ha bármi bajod esik, én foglak alaposan elgyapálni, az biz isten. – Jackson végül nem vitatkozik velem tovább. Megértem az álláspontját, és tudom, hogy csak vigyázni akar rám, amiért nagyon hálás vagyok neki. De nem fog tudni meggyőzni, és ezzel ő is tisztában van. – Reggelire sonkás-kukoricás tojásrántottát kérek, jó sok sajttal és salátával. Megyek aludni, jó éjt!

- A seggedet véletlenül ne nyaljam tisztára? – kiáltottam még utána, de a válasza csak a kocsiajtó csapódása volt.

Megvártam, míg bemegy a kapun, és csak azután indítottam el újból az autót. Jackson még beintett nekem egyet, amin jót nevettem, majd amikor a lakásajtót is becsukta, én is elhagytam az udvart.