ÖTÖDIK

5.   rész

- A franc essen beléd! – szitkozódtam félhangosan, és a mellettem elhaladó nő furcsa pillantással méltatott.

Csalódottan, és kissé idegesen túrtam bele a hajamba, majd fordultam meg saját tengelyem körül, miközben szemügyre vettem a környezetemet. Elnéztem mindkét utca irányába, de amennyi ember özönlött az utakon, lehetetlen volt, hogy felismerjem. Mire átértem, lazán elvegyülhetett; levette a kapucniját és a napszemüvegét, innentől kezdve pedig biztosan nem találtam volna meg.

Néhány másodpercig még toporogtam egy helyben, ide-oda kapkodva a fejemet, hátha meglátom ismét az idegent, de semmi nem történt. Zsebre dugtam kezeimet, és én is újból elindultam. Tudtam, ha tényleg engem akar, akkor előbb-utóbb meg fog keresni.

Vettem egy üdítőt, és egy üveg alkoholt, majd a Han folyó felé vettem az irányt. Ismertem egy csendes szakaszt, ahová akkor jártam, amikor zavaros gondolataim voltak. Itt távol voltam a város zajától, és a folyó morajlása megnyugtatóan hatott érzékszerveimre, egész testemre. Különös nyugalom járt át, teljesen el tudtam lazulni, és ki tudtam kapcsolni.

Miután magam mögött hagytam a nyüzsgést, leültem a partra, és csak néztem a folyó áramlását. Gondtalanul haladt, magával véve a felszínén úszó műanyag üvegpalackokat, és faágakat. Mindegy, mit dobtak bele, mennyire volt súlyos az adott dolog, ő úgy sodorta magával, mintha csak egy tollpihe lenne.

Arra gondoltam, bár az én problémáim is ilyen könnyedek lennének, vagy legalább rá tudnék jönni, mi folyik a városban. Valamiért felkeltette az érdeklődésemet ez a bizonyos sorozatgyilkos, és erős késztetést éreztem, hogy elkapjam, hogy én végezzek vele. De nem voltak nyomok, amin keresztül a nyomába szegődhettem volna, és jóformán semmit sem tudtam az egészről. Ez pedig rettenetesen bosszantott. Ami még ennél is dühítőbb volt, hogy fogalmam sem volt, mikor lesz haladás az ügyben, hogy hány embernek kell még meghalnia, mire találok valamit. Vagy én, vagy a rendőrség, vagy bárki.

Hosszas percekig, talán órákig ücsörögtem, az alkohol folyamatosan fogyott, de meg sem éreztem a hatását. A nap lemenőben volt, az ég alja narancsos, rózsaszínes, vöröses színben pompázott, majd lassacskán besötétedett. Én pedig ott ültem az egyik utcai lámpa fénye alatt, fejemet nekidöntöttem a póznának, és hallgattam a folyó ismétlődő és megunhatatlan zenéjét.

Mikor már elég későre járt, és összeszedtem annyira magam, hogy talpra álljak, és hazamenjek, mozgást érzékeltem a hátam mögül. Noha fújt a szél, biztos voltam benne, hogy van itt valaki. Rengeteg időt töltöttem az ég alatt éjjelente, így mindig megéreztem, ha valami szokatlan ólálkodott körülöttem.

- Tudom, hogy itt vagy, úgyhogy gyere elő, és beszéljünk – mondtam ki hangosan a gondolataimat, és továbbra is egy helyben ültem. Bár belül kissé feszült voltam, ez kívül egyáltalán nem látszott. Na, meg bíztam a tudásomban; bárki is akar rám támadni, biztosan elbánok vele.

Hosszú másodpercekig nem történt semmi, és minden mozgás elhalt, de végül a szemem sarkában láttam egy sötét árnyat előlépni. Nem jött közelebb, és nem mutatta meg magát a lámpa fénye alatt, így kénytelen voltam én felkelni, és szembenézni vele.

- Szóval… miért is követsz engem? – Tettem fel a kérdésemet, miután alaposan végigmértem, és rájöttem, hogy ez az alak volt ott a lakásban, és ő volt az, akit a kirakatban is láttam. Habár az arcát még most sem láttam, az illata és a megérzéseim alapján biztos voltam benne.

- Csak tesztellek.

- Tesztelsz? Mégis minek?

- Küzdjünk meg! – Jelentette ki határozottan, majd fejéről lehúzta a kapucnit. Noha ezáltal nagyobb látásom nyílt az arcára, de így sem ismertem fel, valószínűleg azért, mert sosem találkoztunk még. Mégis, ha annyira meg akar küzdeni, jobban szerettem volna látni, kivel is van dolgom.

- Miért kellene? – Nevettem fel, azonban a következő pillanatban előttem termett, és behúzott egy hatalmasat.

Hátratántorodtam, és fájón kaptam az arcomhoz. Sajgott az állkapcsom, és ez feldühített. Bárki is volt az illető, pontosan tudta, hogy lehet valakit kihozni a sodrából, vagy legalábbis engem biztosan. Arra gondoltam, egy ideje már figyelhet, és ez közel sem jelentett nekem jót.

Eldobtam az alkoholos üveget, és rá vetettem magam. Megállás nélkül támadtam, erős és határozott mozdulatokkal rúgtam gyomron, vagy éppen fejen. Éreztem, ahogy vér csöppen a kezemre, amikor eltaláltam az orrát. Kicsit úgy éreztem, mintha hagyná magát, habár ő sem volt rest. Látszott rajta, hogy tanult verekedni, és rengeteg tudás lakozik mögötte, ám hozzám képest nem volt elég.

A sötétben visszhangot vert az ütések és rúgások hangja, valamint az időnként belőlünk előtörő hörgések és kiáltások. Fogalmam sem volt, mit akar tőlem, éppen ezért nem akartam teljes erőmből küzdeni, így hagytam, hogy a földre lökjön, és úgy üssön. Ő azonban leszállt rólam, és várta, hogy talpra álljak.

- Gyerünk, te ennél többre vagy képes!

Ordította, én pedig megtöröltem a számról a vért, felpattantam, majd a levegőbe ugrottam, és miközben megpördültem, egy újabb rúgással eltaláltam a nyakát. Cipőm alatt éreztem, ahogy a csontok ropognak, és egy pillanatra azt hittem, eltörtem a nyakát. Elterült a földön, és néhány véres-nyálas köpés és fejkörzés után ismét felállt.

Rám röhögött, mint egy eszelős, tekintetében volt valami őrült és tébolyodott villanás. Tutira nem volt százas.

Feltápászkodott a földről, majd újból felém rohant. Egy kést húzott elő bakancsa belsejéből, és sikeresen fel is hasította alkaromat. Felszisszentem, de ez csak arra volt elég, hogy az agyamat még jobban elborítsa a düh, az erőszak. Kezdett egyre kevésbé érdekelni, mit akar tőlem, mert egyre biztosabb voltam, ha nem küzdök teljes erőmből, ő bizony meg fog ölni.

Nehezen tudtam elkapni azt a kezét, amiben a kés volt, és igyekeznem kellett, hogy ne sebesítsen meg. Próbáltam megkaparintani az éles tárgyat, de hasba térdelt, és elvesztettem az egyensúlyomat. A kés ezúttal a gyomromba szúródott, és egy pillanatra úgy éreztem, megállt az idő, és minden lelassult körülöttem. Kezeimmel a hasamhoz kaptam, ami csupa vér lett. Megtapogattam a sebet, de nem tűnt túl nagynak. Ha gyorsan megölöm az idegent, akkor nem veszítek sok vért, és még azelőtt hazaérek, hogy elájulnék.

Erre a gondolatra összeszedtem magam, és kiütöttem az illető kezéből a tárgyat, mely messzire repült; egészen a lámpa alá. Hatalmasat rúgtam a támadómba, aki megtántorodott, így volt időm a késhez rohanni. Azonban nem voltam elég gyors, mert az illető hátulról rám vetődött, és mindketten a földön kötöttünk ki.

Hátulról elkapta a nyakamat, és fojtogatni kezdett. Próbáltam leszedni magamról a kezeit, vagy legalább a hátamra fordulni, de túl nehéz volt, így nem bírtam megmozdulni. Bal kezemet behajlítottam, és a könyökömmel hátrafelé ütöttem. Sikerült eltalálnom az oldalát, és engedett a szorításon, épp annyira, hogy egy kicsit előrébb kússzak, jobb kezemmel pedig elérjem az alkoholos üveget. Újabb ütést mértem az oldalába, és míg ő azon volt, hogy a bal kezemet hatástalanítsa, addig a jobbal megfogtam az üveget, minden erőmet összeszedve lejjebb löktem magamról az illetőt, majd ütést mértem a támadómra. Először a kezére, majd az oldalára, és mikor teljesen lekerült rólam, akkor a fejére. Akkora ütést kapott, hogy a vastag üveg darabokra hullott.

Az idegen fejébe beleállt egy hatalmas szilánk, és többé nem is mozdult meg.

- Anyáddal szórakozzál – nyögtem halkan, és nagyokat lélegeztem. Most, hogy rendesen kaptam levegőt, sok vért veszítettem, és hogy megöltem valakit, jobbnak láttam mielőbb távozni.

Felpattantam a földről, és a nagyobb üvegszilánkokat, majd a kést fogtam, és behajítottam a folyóba. Úgy terveztem, a holttestet is oda dobom, hisz mire rátalálnak, a folyó már régen messzire sodorta, és az ujjlenyomataim is eltűnnek.

Azonban amikor megfordultam, hogy megmozdítsam a testet, az már nem volt ott, csak egy hatalmas vérvörös tócsa.

Értetlenül egyenesedtem ki, és néztem a sötétségbe, hátha a távolodó alakját még megpillantom, de minden túlságosan csendes volt. Hogy a francba tűnhetett csak úgy el? Hisz halott volt! Senki nem képes egy ekkora ütés és egy ekkora seb után a fején csak úgy felállni, és elhúzni a csíkot, ráadásul ilyen gyorsan.

Mindenesetre nem értem rá arra, hogy ezen gondolkodjak. Mielőbb haza kellett érnem, és ellátnom a saját sérüléseimet, mielőtt nagyobb bajom történne.

Megfordultam, és elindultam, ám a támadóm ott állt előttem.

- Hogy a f.aszomba kerülsz ide? – Kérdeztem döbbenten, de valójában egyáltalán nem érdekelt. Csak meg akartam szabadulni tőle, mert ennek a verekedésnek csak egy kimenetele volt: vagy ő hal meg, vagy én. - Az isten áldjon meg, hát nem unod még? – Ordítottam fel, és már ütésre emeltem volna a kezem, amikor az előttem álló srác védekezően maga elé emelte kezeit, és hátrébb lépett egyet. Én is megtorpantam, és szemügyre vettem őt. Az arca és ruhája csupa vér volt, de a sebei… eltűntek. Még szinte tisztán láttam, ahogy az arcára ejtett vágásom, amit az üveggel mértem rá, összeforr.

- Nyugi, nem akarlak bántani!

- Mondod ezt azután, miután félholtra vertük egymást? – Kérdeztem mérgesen, de azért magam mellé ejtettem kezeimet. – Mi az isten vagy te?

- A nevem Ravi, és én fogok neked segíteni elkapni a gyilkost.