HETEDIK

7.   rész

Egészen reggelig gondolkodtam, újra és újra lezajlottak fejemben az este történtek, mérlegeltem a helyzetemet, és a lehető legtöbb megválaszolatlan kérdést feltettem magamban. Végül arra jutottam, ha valóban le akarom állítani a gyilkosságokat, nincs más választásom: Ravi segítségét kell kérnem.

Mikor megcsörrent az ébresztőórám, csak szemet forgatva nyomtam ki és ültem fel az ágyamban. Még most is borzasztóan fájt a vágás, de Ravi olyan precízen varrta össze a sebet, hogy amaz már most gyógyulófélben volt. Noha nem ez volt a természetfeletti képességem, de az évek során annyi sérülést szereztem, hogy a testem sokkal gyorsabban reagált ezekre, mint az átlag emberek.

Elmentem fürdeni, majd friss kötést tettem a sebemre, gyorsan felöltöztem a munkaruhámba, és megcéloztam a konyhát. Az étel ínycsiklandó illata megcsapta az orromat, és Jacksont láttam sürögni-forogni a konyhában. Nehézkesen ültem le az asztalhoz, és miközben hangosan köszöntem neki, töltöttem magamnak egy csésze kávét.

- Jobban vagy? – tette le elém a szokásos pirítósomat, ezúttal sokkal több zöldséggel. – Mi történt veled tegnap?

Mielőtt válaszoltam volna, elkezdtem enni. Fogalmam sem volt, hogy Jacksont mennyire avassam bele mindabba, ami velem történt. Alapból a nyomozáshoz nem sok köze volt, habár sokat segített és informálódott a kedvemért. Azonban nem tudtam, mennyire megbízható Ravi, és ha esetleg mégis van valami hátsó szándéka, nem akartam, hogy a legjobb barátomnak is baja essen.

Azonban hazudni se hazudhattam neki, mert tudta jól, mikor nem mondok igazat.

- Csak volt egy kisebb balhém az este, és nem úsztam meg én se, de ne aggódj, egyáltalán nem súlyos – erőltettem egy mosolyt az arcomra, miközben a lehető leghihetőbben próbáltam előadni, hogy az ég-világon minden a legnagyobb rendben van. Félretettem a gondolataimat, és inkább arra koncentráltam, hogy lenyomjam a torkomon azt a sok zöldséget, amit egyáltalán nem szerettem.

- Legközelebb jobban vigyázz magadra, oké? Nem szeretném, ha egy napon a legjobb barátom úgy állítana haza, hogy halott – mondta kissé viccesen, ám pontosan tudtam, mennyire aggódik miattam, és hogy mennyire utálja, amikor éjjelente kint maradok. Biztosan ijesztő lehetett számára, amikor csupa véresen és feldagadt arccal állítottam haza. Ha elveszít engem, nem marad senkije sem.

- Értettem, főnök! – vigyorogtam rá, és bekaptam az utolsó falat reggelit is. – Ideje indulnom. Te is jössz?

- Nem akarsz ma is itthon maradni? Ilyen állapotban?

- Jól vagyok, nyugi. Csak egy karcolás volt.

Jackson végül rám hagyta a dolgot. Nem árultam el neki, hogy a sebem valójában rettenetesen fáj, és ha hirtelen mozdulatot teszek, akkor fel is szakadhat a varrat, de nem akartam, hogy feleslegesen idegeskedjen.

A munka aznap valahogy sokkal unalmasabban telt, mint eddig, és nem is igazán élveztem. Próbáltam kedves lenni a vendégekkel és mosolyogni, de mindez csak megjátszott volt, és ez rettenetesen érződött rajtam. A főnököm meg is szidott párszor, hogy ne legyek ilyen, különben hazaküld, de akkor is nehezemre esett odafigyelni.

Teljesen máshol jártak a gondolataim. Még most sem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy Ravi segítségét kell kérnem. Ez még talán nem is volt akkora baj, mert az volt a célom, hogy pontot tegyek a gyilkosságok végére. Sokkal jobban foglalkoztatott az, vajon mit tud Ravi a nagybátyámról, és én erről miért nem tudok? Tudtam, hogy felesleges ezzel fárasztanom magamat, hisz Ravi fel fog keresni, amint úgy látja jónak.

És nem is kellett sokat várnom rá.

Kora délután, mikor a legtöbben már végeztek az ebéddel, és mikor éppen pangás volt az étteremben, belépett egy fickó hozzánk. Leült az asztalhoz, én pedig egyből vittem is neki az étlapot. Az illető, aki az asztalnál ült, Ravi volt.

- Te mit keresel itt? – Kérdeztem meglepődve, és ez hangomon is igencsak érződött, ugyanis kicsit hangosabban sikerült feltennem a kérdést, mint terveztem. A kollégám a pultban gyanúsan nézett felénk, de hogy eloszlassak mindenféle kételyt, leültem vele szembe, mintha Ravival jó barátok lennénk. – Örülnék, ha nem jelennél meg csak így itt!

- Miért? Én csak egy átlagos vendég vagyok – tárta szét karjait, miközben hátradőlt a széken, és ajkait félmosolyra húzta. – Talán feszélyezve érzed magad?

- Egy cseppet sem, csak nem szívlelem a képedet.

- Látom, még mindig nem bízol meg bennem – kivette a kezemből az étlapot, és lapozgatni kezdte.

- Miért, te fordított esetben nem kételkednél? Nem adtál okot a bizalomra, ellenben egy ideje követsz és figyelsz engem. Szerintem ez egyáltalán nem bizalomgerjesztő.

- Igazad van. De tegnap este megmentettem az életed. Nem gondolod, hogy ez jelent valamit?

- Azt gondolom, hogy ezt azért csináltad, hogy az adósod legyek. Szóval… térjünk a tárgyra: mit akarsz pontosan?

- Egy tál bibimbapot kérnék és egy üveg sojut! – adta vissza az étlapot, majd, mint aki jól végezte dolgát, összekulcsolta ujjait és kinézett az ablakon.

- Ne szórakozz, Ravi, tudod, mire gondolok!

- Persze, hogy tudom – nézett rám vigyorogva, látszólag jókedvű volt, és nagyon évezte a helyzetet. – De nem hiszed, hogy majd itt fogunk akármiről is beszélgetni, ugye? Szóval? Ehetnék végre?

Nem válaszoltam semmit, csak egy lenéző pillantással méltattam. Felálltam az asztaltól, leadtam a rendelését, és amint elkészült az étel, odavittem neki. Amilyen durván csak lehetett, ledobtam elé a bibimbapot, de Ravi egyáltalán nem vette zokon.

- Nesze! – Tettem hozzá, és már el is húztam a csíkot.

- Hé, pincér! – kiáltott utánam, és nagyot sóhajtva, de visszafordultam. Nem akartam balhét a munkahelyemen, és az első szabály amúgy is az volt: mindig a vendég az első. Lehet, hogy Ravi nekem egy senki, de az étteremben ő akkor is egy vendég.

Visszalépdeltem hozzá, miközben erőltetett vigyorral rámosolyogtam.

- Miben segíthetek, uram? – kérdeztem nyájasan, és annyira undorodtam ettől az egésztől. Szerettem itt dolgozni, de ez az ember a mai nap elvette az életkedvemet.

- Ha végeztél itt, találkozzunk ott, ahol tegnap – felelte egészen halkan, és komolyan, miközben jóízűen falatozott.

Nem mondott többet, hiába vártam másodperceket, így mielőtt ismét visszamentem volna a pulthoz, csak ennyit mondtam:

- Nagyon ajánlom, hogy legyen értelme odamennem.

A munka ezután még lassabban telt, mint eddig, főleg, miután Ravi távozott az étteremből. Utána akartam menni, és mielőbb beszélni vele, de nem tehettem. Nehezen vallottam be magamnak, de rettenetesen kíváncsi voltam, mit is akar pontosan ez az idegen. Izgatott voltam, mint egy kisgyerek, a szívem hevesen vert, és utáltam ezt az érzést, mert ez is csak azt mutatta, hogy Ravi irányít. Olyan információ birtokában volt, ami engem bosszantott, mert előnye származott belőle, és ez egyáltalán nem tetszett. Nem volt semmim, amivel visszavághatnék, ami pedig engem alacsonyított le.

Ráadásul a helyzetemet az se könnyítette, hogy továbbra sem tudtam, megbízhatok-e benne, vagy ma este halottként végzem ott a parton, mert esetleg feldarabol.

A főnököm hamarabb elengedett, mint hittem, ugyanis nem volt megelégedve a mai teljesítményemmel. Hogy ne vonjon le a béremből a mai kedvtelenségem és unottságom miatt, el kellett mondanom neki, hogy megsérültem, és azért voltam ilyen, és természetesen ezerszer bocsánatot kellett kérnem. Ezután pedig szépen hazaküldött, hogy pihenjem ki magam, és megfenyegetett, hogy még egyszer ne forduljon ez elő, különben könnyen munka nélkül maradhatok.

Jacksonnak írtam egy üzenetet, hogy korábban végeztem, ellenben találkozom egy ismerősömmel, így nem tudom, mikor érek haza.

A nap már lemenőben volt, az ég azonban még világosan ragyogott. Egy padon feküdtem; jobb karom a fejem alatt pihent, míg a bal kezem a mellkasomon, lábaimat pedig felhúztam, nehogy lelógjanak a földre. Felettem egy hatalmas fa terült el, ágai csupaszak voltak, csak néhány száraz levél himbálódzott az utolsókat rúgva. A barna csíkok egymásba fonódtak, átkarolták egymást, s úgy szelték át az eget, és felettük, jóval magasabban madarak szálldostak. Nyugtató látvány volt a természet egyszerűségét és könnyedségét csodálni, egészen addig, amíg valaki hirtelen mellém nem lépett.

Ravi volt az, fejére most is kapucnit húzott, majd egy gyors pillantás után, arrébb lökdöste a lábaimat, és leült mellém.

- Hé! – Kiáltottam rá, majd nagy nehezen ülő helyzete tornáztam magam. – Rohadj meg!

- Azt hittem, kilencig dolgozol.

- Elengedtek előbb – kinyújtóztattam karjaimat, majd törökülésbe ültem.

Végignéztem Ravin, és valamiért egyáltalán nem tűnt ijesztőnek. Sőt, kifejezetten most egy átlagos, magányos srácnak hatott. És ahogy így ültünk egymás mellett, csendesen, arra gondoltam, már csak a sör hiányzik a kezünkből, és pontosan úgy néznénk ki, mint két haver, akik éppen lelkiznek.

Megráztam a fejem ettől a gondolattól. Mi az isten van velem? Ravit utálnom kell, mert egy gyilkos. Még ha olyan embereket öl, akik szintén rosszak, attól még ő is csak egy gyilkos. Én pedig éppen vele barátkozom. Teljesen megőrültem.

- Szóval? Mit akarsz te tőlem?

- Mondtam már. Segítek neked.

- Jó, ne játsszuk ezt, kérlek! Te kerestél fel engem, neked kell az én segítségem. De mindegy is, nem ez a lényeg. Amit tudni akarok, hogy mégis honnan a fenéből ismered te a nagybátyámat?

- Nemrég megkeresett, hogy segítsek neki.

- Nemrég? A nagybátyám egy éve halott.

- Tévedsz. Nem halt meg. Jaejoong nagyon is életben van