TIZENNEGYEDIK

14. rész

Az elhangzottak után félrenyeltem, így automatikusan köptem ki a pezsgőt, ami egyenesen Jaejoong arcán landolt. Hosszú másodpercekig csak krákogtam és köhögtem összevissza, míg nagybátyám szó nélkül egy szalvétával szárazra törölte az arcát.

- Bocsi - mondtam két fuldoklás között. Az arcom néhány árnyalattal pirosabb lett a sok erőlködéstől, és hogy még egyszer ne forduljon ez elő velem, letettem az asztalra a poharat.

- Azért meghalni még nem kellene… - jegyezte meg féloldalas mosollyal az ajkain Jaejoong.

- Biztos vagy ebben? – Pislogtam rá nagyokat.

- Mármint miben?

- Hogy nem Minseo volt az első áldozat.

- Teljesen biztos.

- Lehetetlen – vágtam rá egyből, bár nem tudtam volna alátámasztani ezt az állításomat.

Ezen most először gondolkodtam el. Mi van, ha már ezelőtt is voltak áldozatok, csak én nem tudtam róla? Azért kezdtem el nyomozni, mert Minseo meghalt. De mégis honnan szedtem, hogy ő volt a legelső? Ez miért nem jutott eddig az eszembe?

Jaejoong némán ült mellettem, és kortyolgatta immár a harmadik pohár pezsgőjét. Nem szólt semmit, még csak nem is nézett rám. Várta, hogy feldolgozzam a hallottakat, végigpörgessem a fejemben a kérdéseimet, és csak azután szólalt meg, hogy felé fordultam.

- Kezdjük sorjában – ropogtatta ki ujjait. - Hány áldozatról tudsz?

- Hatról – sóhajtottam fel néhány perc után, majd elkezdtem a táskámban kotorászni, és elővettem az áldozatokról összeszedett információimat. Átnyújtottam Jaejoongnak a mappát, és amíg ő lapozgatni kezdte, addig tovább meséltem. - Négy lány, és két fiú, többnyire tizennégy és huszonöt év között. Közös jellemzőjük, hogy mindegyiküknek összevarrták a szemét.

- Ennyi? – Pillantott rám Jaejoong, majd tovább olvasgatta a dokumentumokat.

- Nagyjából. Nem találtam semmi közös kapcsolatot az áldozatok között. Nem ismerték egymást, nem laktak egy környéken, még csak külsőleg sem hasonlítanak. Mindegyikük magányosnak tűnik, habár a családtagok és közeli ismerősök ezt mind tagadják – vontam vállat, miközben jobban szemügyre vettem a nappalit.

Csak most tűnt fel, hogy hiába pompázott minden piros és fekete árnyalatban, ezzel kissé nyomasztó érzést keltve, valójában minden rendezett és tiszta volt. Nem voltak felesleges kacatok, se szétdobált lábbelik, vagy szétszórt ruhadarabok. A legkisebb tárgynak is megvolt a maga helye, és emiatt igen otthonossá, sőt, kifejezetten barátságossá vált a nappali. Úgy éreztem magam, mint egy milliomos férfi, akinek mindene megvan, és úszik a gazdagságban. Nem néztem ki Raviból, hogy ennyi pénze legyen; eléggé csöves külseje volt.

- Ez nem sok – csukta össze a mappát Jaejoong, amivel visszazökkentem a valóságba. Felsóhajtott, maga mellé tette az iratokat, majd felkelt a kanapéról és az étkezőasztalhoz sétált.

- Ti meddig jutottatok? – Kérdeztem.

- Nos… mi is megtaláltuk azokat, akiket ti, vagyis te… Ti. Jackson is segít, ugye? – Bizonytalanodott el, miközben az asztalon turkált megannyi papír között.

- Igen – bólintottam.

- Szóval ők megvannak. Ezen kívül az elmúlt nyolc hónapban, amióta a barátnőd meghalt, még három áldozatról tudunk – felelte, majd egy sokkal vastagabb dossziéval tért vissza, mint amilyen nekem volt. Ő nem nyújtotta át nekem egyből, ahogy én tettem, hanem kivette a plusz lapokat hármójukról, és azt adta oda.

Ahogy elkezdtem őket tanulmányozni, Jaejoong tovább beszélt.

- Két fiú, és egy lány. Körülbelül ugyanannyi idősek, mint amit megsaccoltál, és igazából ugyanazt tudom elmondani, amit te.

- Szóval semmi használható – sóhajtottam fel, majd letérdeltem a földre, és szétterítettem az eddigi iratokat, majd hosszan tanulmányozni kezdtem őket. Jaejoong is odaült mellém, és sokáig egymáshoz sem szóltunk, mindketten belemerültünk a saját gondolatainkba.

- És te mit gondolsz, ki a tettes? – Törte meg a csendet végül nagybátyám. Felém nézett, és én is rá. Ahogy találkozott a tekintetünk, valami furcsát éreztem. A pillantása egyszerre volt nagyon ismerős, olyan érdeklődő és szeretetteljes, mint a régi szép időkben, ugyanakkor távoli, aggódó és rémült, amit nem tudtam hová tenni. Végül elfordult, és én is így tettem.

- Ötletem sincs. Valaki, aki talán természetfeletti. Talán… aki ugyanolyan magányos, mint az áldozatok voltak. Vagy pont életvidám lenne? Nem tudom. Te mit gondolsz? – Ültem törökülésbe.

- Én is pont ilyesmiket, amiket te. Ha természetfeletti lenne, megmagyarázná, hogyan hatolt be a lakásba és hogyan távozott.

- Teleportálás?

- Talán. Hacsak nem elég profi ahhoz, hogy úgy törjön be egy lakásba, mintha csak ott lakna – tette hozzá elbizonytalanodva.

- Tehát még ebben sem lehetünk biztosak – szűrtem le a lényeget. – Semmivel sem jutottunk előrébb. Mi van a többi halottal? Azokkal, akikről én nem tudok?

- Nos – sóhajtott fel hosszan, és maga elé vette a maradék papírköteget, de mielőtt odaadta volna, komolyan nézett rám. – Ha eddig minden zavaros volt, ezután végképp nem fogsz tudni mit reagálni.

- Miért? – Kérdeztem félve, de ahelyett, hogy Jaejoong válaszolt volna, csak átadta a többi információt tartalmazó mappát.

Egy ideig még elidőztem Jaejoong arcán, hátha mond valamit, de a fejével csak bólogatott, hogy nyissam ki. Így is tettem. Nehezen, remegő kezekkel húztam ki az egyik lapot, de azon nyomban el is dobtam ijedtemben, és lábaimmal elrúgtam magam elől az egész dossziét.

- Úristen! – Nyögtem fel, és arcomat kezeimbe temetve próbáltam feldolgozni a látottakat.

- Bocsi, de úgy gondoltam, legalább egyet látnod kell – kelt fel mellőlem Jaejoong, és kezembe nyomta a pezsgőmet, de csak megráztam a fejem, jelezve, nem kérek, így a maradékot ő itta meg helyettem.

Hosszú ideig csak ültem a földön, és nem mertem megszólalni. Nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak. Sok dolgot láttam az életemben, de kibelezett embert nem éppen. Rettenetesen sokkolt a látvány, még ha az csak egy kép is volt.

Jaejoong ezúttal bort töltött a poharamba, ezt már elfogadtam, és azonnal le is húztam. A torkomat száraznak éreztem, így jól esett a kesernyés nedű.

- Örülj neki, ez mondható a legkevésbé undorítónak – ült vissza mellém, én pedig szörnyülködve néztem rá.

- Ez komoly? Mégis hány ilyen van? – A döbbenet kiült az arcomra, egyszerűen nem fért a fejembe ki képes ilyenre. Ki az az elvetemült, aki egy embertársát kibelezi, és… te jó ég! Még csak azt sem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy nő volt-e az áldozat. Lehet ennél rosszabbat tenni valakivel?

- Öt. Négy férfi, egy nő. Fiatalok, mint a többiek.

- Nem értem. Tényleg nem értem. Miért tett ilyet akkor? És mi változott utána? – Néztem magam elé még mindig megsemmisülten. Most már tényleg nem értettem semmit, és egyszerre kezdtem azt érezni, fel kellene hagyni ezzel, és nem belemártani magam. Ugyanakkor csak még jobban felcsigázott a dolog, és kihívásnak tekintettem megtalálni az illetőt, kerüljön bármibe.

- Nem tudom, de jól látható az éles határ az áldozatok módszereinek megölése között. Eleinte még különös kegyetlenséggel végez velük, majd valami hatására vesz egy fordulatot, és szép csendesen ontja ki a vérüket. Ráadásul mostanság egy embert vesz célba, akkor csoportokra támadt – magyarázta Jaejoong, és visszavette tőlem a mappát. – Biztos nem nézed meg?

- Isten ments. Nem akarok ilyen szörnyűségeket látni, már ettől is émelyeg a gyomrom – tiltakoztam erőteljesen.

- Szerintem az a bortól lehet – jegyezte meg vigyorogva Jaejoong.

- Tök mindegy, csak a szőnyegemet ne hányja össze ez a kis puhapöcsű - hallottam meg a gunyoros megjegyzést a hátam mögül, amiből egyből leszűrtem, hogy Ravi az. Nem fordultam hátra, ellenben Jaejoong igen, és intett neki egyet. Ravi töltött magának egy kis whiskeyt, majd leült velünk szembe az egyik bőrfotelbe. – Azok a képek nem ilyen kisfiúknak valóak.

Csak megforgattam szemeimet, igyekeztem nem magamra venni az epés megjegyzését. Sokkal jobban lekötött ez az egész, mint Ravi bunkózása. Kedvem lett volna egy hatalmasat beverni neki, de tényleg nem akartam most ezzel foglalkozni.

- Szóval így állunk. Bármiféle következtetés? – Pillantottam tehetetlenül Jaejoongra. Többé semmiféle elméletet nem voltam képes felállítani magamban.

- Nincs – vont vállat egyszerűen.

- A legszebben akkor is azzal a férfival végzett, akit feldarabolt, és a testrészeit beledugdosta a csajszi kibelezett testébe. Nem tudom, ki a gyilkos, de jó a humora – kortyolt bele Ravi az italába, miközben elvigyorodott. Tudtam, hogy ez az ember beteg, na, de hogy ennyire?

Szerettem volna valamit beszólni neki, de Jaejoong megelőzött.

- Szerintem hagyd ki a részleteket. Elég annyit tudni, hogy elég brutálisan gyilkolt akkor – fordult felé, de Ravi csak nemtörődöm stílusban vállat vont. – Inkább mesélj neki arról a két estéről. Ravi látta mindkét gyilkosságot.

- Mi?! – Fordultam felé teljesen ledöbbenve. Úgy festhettem, mint egy ötéves kisgyerek, aki most tudta meg, hogy nem létezik a Mikulás. Mire észbe kaptam volna, már késő volt, Ravi gúnyosan felnevetett.

- Nincs erről mit mondani. Az utcákat jártam, és teljesen véletlenül szúrtam ki – kezdett el végül mesélni. - Az első gyilkosság áldozata az említett férfi és nő volt, akik késő éjjel tartottak hazafelé egy iskolai buliból. Én már csak azt láttam, amikor valaki ott térdel a nő mellett, és épp egy lábat gyömöszöl az üres testébe. A belei ott hevertek szanaszét a betonon, a szűk kis sikátorban. A férfit akkor nem is láttam, azt hittem rá, hogy egy szemeteszsák. Csak a hírekből tudtam meg másnap, hogy az is egy ember volt. Szégyen, vagy nem szégyen, de elhánytam magam, ezért gyorsan elrohantam.

- Köszi, azt hittem, megkímélsz a részletektől – fintorogtam egyet, majd megráztam a fejem. - És nem láttad a tettes arcát?

- Háttal volt nekem, szóval nem. Maszkot viselt, és sötét volt, ráadásul túl messze volt tőlem. Mikor kicsit megnyugodtam, visszamentem lefotózni a tetthelyet, és én értesítettem a rendőrséget.

- Mi van a másik három férfival?

- Két héttel utána ölték meg őket, közel az előzőekhez. Ők is egy szórakozóhelyről jöhettek hazafelé, egy lány is volt velük. Tudom, mert követtem őket, ugyanis a lányt molesztálni akarták. Ott voltam a buliban – tette hozzá magyarázatként. – Láttam, hogy befordulnak egy sikátorba, majd fél perccel később a lány sikítva kezdett el rohanni onnan. Belebotlottam, és próbáltam megnyugtatni, segíteni és kiszedni belőle, mi történt, de annyira meg volt rémülve, hogy nem tudott semmit se mondani. Leültettem az egyik padra, és kértem, hogy hívja a rendőrséget, majd én magam odamentem a sikátorhoz, de addigra nem volt ott senki. Leszámítva a három hullát, akik elég csúnya állapotban feküdtek ott. Erről hadd ne számoljak be, mert még az én gyomrom sem bírja.

- Mégis mennyi idő telt el, amíg te odaértél?

- Negyed óra körülbelül.

- Ilyen rövid időn belül nem ölhet meg három embert. Teljességgel lehetetlen. Senki nem képes erre.

- Előfordulhat. Ha valaki nagyon pszichopata és gyakorlott, ráadásul jó éles kése van és elég erős, simán megteheti.

Fogalmam sem volt, mit higgyek. Ravi csak elégedetten hátradőlt, keresztbe tette lábait, és úgy kortyolgatta a whiskeyt, mint valami előkelő úriember. Jaejoong kinyújtotta lábait, és megtámasztotta hátát a kanapénak dőlve, úgy nézett maga elé.

Én pedig hol kettőjükre, hol pedig az előttem heverő lapokra pillantottam. Nem fért a fejembe, mi ez az egész. Nem csak az volt a bajom, hogy a gyilkos megváltozott, mert meg tud változni, még ha ez nem is jellemző. Még csak nem is az zavart, hogy tudott valakiket ilyen gyorsasággal megölni. A leginkább azt nem értettem, én ezekről miért nem tudtam? Miért kerültek el engem ezek az információk, főként az a három áldozat, akiket Minseo halála után öltek meg? Rá voltam állva az ügyre, minden szálat pontosan követtem, még Jackson is segített nekem. Akkor hogyan történhetett meg mindez?

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe.                    

   

TIZENHARMADIK

13. rész

Az elkövetkező pár napban minden olyan volt, mint régen. Rendesen bejártam dolgozni, majd hazamentem és Jacksonnal megnéztem egy filmet, éjjelente pedig sétálgattam. Kivételesen nem kerestem a bajt, egyszerűen csak ki akartam szellőztetni a fejem és helyretenni a gondolataimat. Így, hogy nem zaklatott Ravi és Jaejoong, már kezdtem azt hinni, hogy ami történt, az csak egy rossz álom volt, ami persze az én esetemben lehetetlen volt. Mégis, a lelkem kezdett megnyugodni, és mikor már végleg elhittem volna, hogy minden ismét nyugalmas lesz, Jaejoong betévedt az étterembe, és leült az egyik asztalhoz.

Direkt nem én mentem oda kiszolgálni őt, de sajnos a nagybátyám sem volt hülye, így megkérte a kollégámat, hogy szóljon nekem. Nem tehettem mást, minthogy én vittem ki neki a megrendelt kávéját.

- Leülnél egy percre? – Kérdezte udvariasan, én pedig csak nagyot sóhajtva leültem vele szembe, és mellkasomon összefonva karjaimat néztem rá.

- Mondd gyorsan, mert dolgozom. Nincs nekem erre időm.

- Ne aggódj, hamarosan az egész munkád elfelejtheted – kortyolt bele a kávéjába, de mivel az túl forrónak bizonyult, inkább visszarakta az asztalra.

- Már miért kellene?

- Mert ha elkezdesz velünk nyomozni, a munkahelyedet itt kell hagynod – hajolt közelebb, és halkabbra vette a hangerejét.

- Ki mondta, hogy belemegyek ebbe? – játszottam az értetlent.

- Ismerlek – vont vállat, majd hátradőlt a széken és engem méregetett. – Úgy érzem azóta, hogy elhagytalak, teljesen más ember lettél.

- Ezt pont te mondod nekem? – Nevettem fel gúnyosan. – Én nem változtam semmit, Jaejoong. Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. Te lettél más. Eljátszottad a halálodat. Azon a napon, mikor ezt megtetted, akkor változtál meg. Ha ugyanaz lennél, aki mindig is voltál, sosem vetemedtél volna erre.

- Nem állok le veled vitatkozni – sóhajtott fel hosszú másodpercek múltán, majd megrázta fejét, ezzel megszüntetve a szemkontaktust, miközben ismét az asztal fölé hajolt és elkezdte kevergetni a kávéját. – Szóval? Dolgozzunk együtt?

- Legyen – feleltem némi gondolkodás után. – De szögezzünk le valamit: a munkámtól nem szabadulok meg. Nem érdekel a véleményed, nekem ez a munka fontos. Bármi is lesz ennek az egésznek a kimenetele, nekem ez az a hely, ami ad egy biztos pontot az életemben.

- Rendben. Nem kell kilépned – egyezett bele Jaejoong egy bólintás kíséretében, majd újból belekortyolt a kávéba, ami addigra már iható állapotba került. – Tényleg sajnálom, hogy ezt tettem veled. Nem lett volna szabad. Tudom, ezt sosem fogod megérteni, de akkor is sajnálom. Talán, ha melletted maradok, most minden más lenne… - tette hozzá még suttogva, amit nem igazán értettem, de nem is akartam ezzel foglalkozni.

- Hagyjuk ezt, Jaejoong. Még mindig nem tudtam megemészteni, és kell idő, amíg újra a nagybátyámként tudok rád tekinteni – könyököltem fel én is az asztalra, miközben az arcát bámultam. Ugyanolyan volt, mint egy évvel ezelőtt, semmit sem változott külsőre, de belül… mintha csak egy idegen lett volna. – Mit fogunk tenni? – tértem rá a tárgyra.

- Mikor végzel ma?

- Nem tudom. Talán este tíz körül.

- Oké. Akkor tízre érted jövök, és elmegyünk hozzám. Össze kellene vetnünk az eddigi információinkat, mindazt, ami neked van, és mindazt, ami nekem. Akkor talán jobban összeáll a kép az ügyet illetően – mondta, majd hátrahajtotta fejét, hogy az utolsó csepp kávét is megigya.

- Rendben – bólintottam egyet, és kifújtam egy adag levegőt, amiről nem is tudtam, hogy egészen addig bent tartottam. – Még egy kérésem lenne: Jacksont hagyjuk ki ebből.

- Miért? Nagyon óvod ezt a srácot – tette vissza a poharat az asztalra, és hatalmas barna szemeivel fürkészni kezdte arcomat.

- Mert ő a legjobb barátom, és egyben a legfontosabb személy az életemben. Nem akarom bajba keverni és nem akarom, hogy baja essen. Van elég problémája így is, jobb, ha nem keverjük ebbe bele. Így is eléggé „zajos” élete van – mutogattam ujjaimmal az idézőjelet.

- Á, tényleg, a képessége – tekintetével egy pillanat erejéig körbejárta az éttermet, majd ismét rajtam állapodott meg. – Nem bánom. Habár sok hasznát vehetnénk, de ha nem, nem. Még valami egyéb kérés?

- Nem is tudom. Több nincs – feleltem hosszas gondolkodás után, majd az órámra néztem. – Mennem kell vissza dolgozni. Vagy rendelj még ételt, vagy húzd el a csíkod! A kávé árát majd a kollégámnak add – álltam fel az asztaltól, majd köszönés nélkül otthagytam.

Jaejoong rendelt magának még egy nagy adag csirkét és mellé sült krumplit, így közel fél óráig még az étteremben tartózkodott. Folyamatosan engem figyelt, állandóan magamon éreztem tekintetét, de aztán lehet, hogy csak képzelődtem. Mindenesetre nagy kő esett le a szívemről, amikor fizetett, és végleg távozott.

Az este miatt kicsit izgultam. Nem voltam felkészülve arra, hogy a gyilkosságokkal kapcsolatban bármit megosszak, és tartottam attól is, hogy milyen eredményt kapunk végül, már ha előrébb jutunk az ügyben. Hosszú hónapok után ez volt az első, hogy bármiféle esély nyílt arra, hogy haladjak és találjak nyomokat. Ugyanakkor gyermeki kíváncsiság is vegyült belém. Hiába is, Jaejoong a nagybátyám volt, és bár haragudtam rá, nem bíztam benne, és egyelőre nem tudtam vele mit kezdeni, mégis hiányzott, és szerettem volna vele több időt tölteni.

A szokásosnál is lassabban telt az idő, egy örökkévalóságnak tűnt, mire tízet ütött az óra, és elhagyhattam az éttermet. A főnököm azt akarta, hogy túlórázzak, de közöltem vele, hogy ez ma sajnos nem fog menni, mert el kell utaznom a városból. Kifelé menet írtam egy üzenetet Jacksonnak, hogy valószínűleg ma nem fogok hazamenni, ne várjon rám, ellenben holnap reggelire megint elkészítem a kedvencét.

Kikapcsoltam a telefonomat, mert nem akartam, hogy zavarjanak, majd zsebre süllyesztettem. Reméltem, hogy Jaejoong valami nagyon menő autóval fog rám várni, de ehelyett egyes egyedül üldögélt az étterem előtti lépcsőn.

- Úgy nézel ki, mint egy koldus – jegyeztem meg rosszallóan, de ő csak vállat rántott, és felkelt a földről. – Merre megyünk? Mivel megyünk?

- Gyere utánam – biccentett egyet a fejével, és elindultunk jobbra. Nem sokat sétáltunk, a legközelebbi szűk sikátorba be is fordult.

- Öhm, Jaejoong… - torpantam meg a bejáratnál, miközben körbenéztem, nem figyel-e minket valaki. – Ez nem túl bizalomgerjesztő.

- Ugyan már, Taehyung, a nagybátyád vagyok, nem viszlek bele semmi rosszba – tárta szét karjait, miközben befelé sétált, és könnyedén rám mosolygott.

- Ha nem ismernélek, még azt hinném, valami nagyon rosszra készülsz… - jegyeztem meg, majd egy nagy sóhaj kíséretében utána mentem. Komolyan megrémültem egy pillanatra, de végül elhessegettem mindenféle negatív gondolatomat.

Jaejoong megállt az egyik szemetes konténer mellett, én pedig csatlakoztam hozzá.

- Add a kezed – nyújtotta felém bal kezét, én pedig értetlenül meredtem rá, végül mégis csak odanyújtottam a sajátomat. – Felkészültél az utazásra? Kicsit kellemetlen lesz elsőre.

- Utazás? – Felvont szemöldökkel néztem rá, de egy másodperc alatt leesett a tantusz. – Te most teleportálni akarsz?

Jaejoong csak szélesen elmosolyodott, és megszorította kezem. Forró melegség áradt szét bennem, ahogy ujjai tenyerem köré fonódtak; egy pillanatra újra gyereknek éreztem magam, annak az öt éves kisfiúnak, akit a nagybátyja nevelt fel szeretetben, kedvességben, óvva minden rossztól. Abban a néhány másodpercben valóban elhittem, hogy minden olyan, mint régen, és hogy az élet csodás, hogy a fájdalom egyszer elmúlik, és mindenki megkapja a megérdemelt boldogságot.

De a következő pillanatban már csak egy hatalmas rántást éreztem, mintha a lelkem kilépték volna a testemből, a gyötrő kín pedig azonnal kiszorított mindenféle örömöt és kitöltötte az összes létező zegzugot bensőmben. Nem tudtam, mi történik, mire észbe kaptam, teljesen máshol voltam. A szemetes konténer eltűnt mellőlünk, megszűnt a rothadó szag, az utcai lámpák fénye, a sötétség, és egy sokkal kellemesebb környezetben találtam magam.

Összerogytam a szőnyeg közepén, és hosszú ideig csak csukott szemmel, nagyokat sóhajtoztam, hogy elmúljon a szédülés és a hányinger. Jaejoong már régen nem fogta a kezem, és amikor végre kinyitottam szemem, ő ott ült előttem egy kanapén, pezsgővel a kezében.

- Ez neked kicsit kellemetlen? – Kérdeztem szinte sikítva, miközben fél kezemmel a mellkasomat markolásztam.

- Nézd a jó oldalát: legalább nem hánytad össze a szőnyeget – nevetett fel jóízűen. Valószínűleg élvezte nézni, hogyan reagálnak az emberek a teleportálásra. – Nyugi, néhány alkalom után már megszokod, néhány hónap alatt megtanulod élvezni, egy év alatt pedig olyan, mintha lassítva repülnél. Csodálatos érzés.

- Köszi, én azt hiszem, nem szeretném ezt többször kipróbálni – tápászkodtam fel a földről. Ingadozó léptekkel indultam meg a kanapé felé, majd le is huppantam nagybátyám mellé.

- Tessék – nyújtott át nekem is egy pohár pezsgőt, amibe azonnal bele is ittam. Csak akkor tűnt fel, mennyire remegnek kezeim.

- Szóval… mesélj az áldozatokról – tértem rá egyből a lényegre.

- Csak ne olyan hevesen. Időnk, mint a tenger. Előtte beszélgethetnénk, vagy valami. Ravit is megvárhatnánk – sóhajtott fel.

- Hagyjuk már. Nem ezért jöttem, Jaejoong. Ravival meg a legkevésbé se szeretnék találkozni – forgattam meg idegesen szemeimet, és egy húzásra megittam az egész pohár tartalmát. – Egyébként hol vagyunk?

- Ezt sajnos nem mondhatom meg – vont vállat Jaejoong, miközben elvette tőlem a poharat és újratöltötte. – Ravi lakása, csak most már én is egy ideje vele lakom. Az ő kérése volt, hogy tartsam titokban, azért kellett teleportálnunk.

- Mindig is érdekelt, honnan ismered Ravit, és mióta vagytok ilyen jóban – sóhajtottam, és átvettem tőle a pezsgőt, majd körbenéztem az aprócska nappaliban. Vörös és fekete színben pompázott az egész, pont olyan démoninak is tűnt, mint amilyen maga Ravi volt.

- Ki fogsz akadni, ha elárulom – ült vissza mellém Jaejoong.

- Nem hiszem, hogy tudnál bármiféle meglepőt mondani azután, hogy visszatértél a sírból.

Jaejoong hangosan felnevetett. Nem értettem, mit talál ebben olyan viccesnek, mert szerintem baromira nem volt az, de nem törődtem vele.

- Én kerestem fel őt, még két évvel ezelőtt – mondta komoly hangon, és félve pillantott rám, mintha arra számítana, hogy kiakadok, és felpofozom. – De mint kiderült, ő is keresett engem már egy ideje.

- Mégis miért? – Kérdeztem enyhe értetlenséggel a hangomban.

- Mert látott téged az utcákon. Folyton bajba keverted magad, és jól elverted a rosszfiúkat. Tudok róla, Taehyung, hogy már akkor is az utcákat jártad, habár előlem ezt mindig is titkoltad – mosolyodott el féloldalasan. – Ravinak nem tetszett, hogy valaki utánozza őt és beleköp a levesébe. Túl fiatal voltál, és elég harcképzett, így tudta, hogy hozzám tartozol. Mint kiderült, régebben ő is vett tőlem párszor harcművészeti órákat.

- Szóval tudtál róla… - kortyoltam bele a pezsgőmbe, és magam elé meredtem. – És titkoltad előlem, hogy ismered Ravit. Az még oké, hogy Ravi miért keresett fel, de te őt miért?

- A gyilkosságok miatt.

- Miféle gyilkosságok? Akkor is volt valami zakkant őrült? Ezek szerint ti már két éve együtt dolgoztok – állapítottam meg.

- Már akkor is ebben az ügyben dolgoztunk.

- Ebben az ügyben? Az nem lehet. Az első gyilk…

- Tévedsz – szakított félbe Jaejoong, én pedig felé fordultam. – Nem a barátnőd, Minseo volt az első áldozat nyolc hónappal ezelőtt.

TIZENKETTEDIK

12. rész

November vége felé jártunk már, így az idő egyre csak hűvösebbé vált. Függetlenül attól, hogy napközben sokszor még kellemesen langyos volt az időjárás, estére, főleg éjfél után rendesen vacogni lehetett. Szabályosan láttam magam előtt a fehér ködpárát, mely minden egyes lélegzetvételemkor elhagyta ajkaimat.

Ahogy sétáltam az utcákon, és afelé a ház felé tartottam, ahol a gyilkosság történt, folyton arra gondoltam, hogy néhány órával ezelőtt a közelben kocsikáztam. Miközben a saját dühömmel és büszkeségemmel voltam elfoglalva, valaki akkor töltötte el ezen a világon életének utolsó perceit. Nem mondanám, hogy bűntudatot éreztem, hisz minden percben meghal valaki, mégis halvány bizsergés futott végig rajtam, ahogy jobban belegondoltam, talán a lakás előtt is elszáguldottam az autóval.

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak mindenféle érzéstől. Nem akartam ilyenekre gondolni. Amúgy is hideg volt, a végtagjaim kissé átfagytak, így nehezebben mozogtam, már pedig most különösen oda kellett figyelnem minden mozdulatomra, ugyanis a rendőrség folyamatosan itt körözött a környéken. Habár a helyszínelést befejezték a lakásnál, az emberek nem érezték magukat biztonságban.

Gyorsan be is ugrottam az egyik árokba, amikor megláttam befordulni az utcába az egyik ilyen kocsit. A lehető legapróbbra próbáltam összehúzni magam, de szerencsére elég magas volt a fű, és a fekete ruhám is beleolvadt a környezetbe. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elhaladtak mellettem, ráadásul a fűszálak csikizték a fülemet, és egy bogár is az arcomon mászott. Erős késztetést éreztem, hogy felugorjak, és heves kézcsapkodásokkal levakarjam magamról az állatot, de vissza kellett fognom magam, ha nem akartam lebukni.

Miután eltűntek a rendőrök, és én is ismét összekapartam magam a földről, megközelítettem a papíron szereplő lakcímet. A kapubejáratnál még látni lehetett a friss keréknyomokat, azonban a lakásban egy árva lámpafényt nem láttam. Nem csodálkoztam, egy gyilkosság után ki lenne az az őrült, aki képes lenne a saját otthonában maradni?

Nesztelenül másztam át a kerítésen, és húzódtam meg az egyik fához bújva, amikor ismét egy rendőrautó ment el az utcában. Miután eltűnt, az ajtóhoz osontam, és profik módjára törtem fel zárat, majd léptem be a nappaliba.

Ezerszer csináltam már ilyet, rengetegszer kutattam át különböző épületeket, így szinte mindig otthonosan mozogtam. Lassú léptekkel indultam meg, miközben nagyjából felmértem a terepet. Sötét volt, az orrom hegyét se láttam, de a szemeim percek alatt hozzászoktak a vaksághoz, habár az ablakon beszűrődő fény pont elég megvilágítást adott.

Nem volt túl nagy a ház, így hamar kiszúrtam az áldozat szobáját. Csukva volt, és pont ugyanolyan sárga szalag jelezte, hogy tilos a belépés, mint ami a kapuban is található volt Amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam az ajtót, és reméltem, hogy nem fog megnyikordulni. Miután tárva volt előttem, beosontam, és ugyanolyan lassan vissza is csuktam magam mögött, habár fogalmam sem volt, miért óvatoskodok ennyire, ha nincs itt senki.

Felsóhajtottam, és leellenőriztem, hogy az ablakon a redőny le van-e húzva. Le volt. Előkerestem a táskámból a zseblámpát, és bekapcsoltam, majd mindent alaposan megvilágítottam. Az áldozat egy huszonegy éves lány volt, és nem kellett sokáig kutakodnom, hogy rájöjjek, ő is éppoly magányos volt, mint az összes többi. Tényleg ennyire zavarja a gyilkost, hogy nem olyan vidámak, mint a legtöbb ember? Tényleg azt hiszi, hogy elpazarolják az értékes életüket? Csak erre tudtam gondolni, hisz mi másért ölte volna meg őket? Bármi is volt az igazi oka a tettesnek, én egyelőre csak ezt az összefüggést véltem felfedezni az áldozatok között.

Nem láttam sehol egy képet a családról, a barátokról. Mindenhol csak tipikus női kacatok voltak, megannyi fantasy és anime könyv és rengeteg CD, a sarokban pedig egy zongora állt. Bizonyára az olvasásba és a zenébe merült egyedüllétében. Nem értettem, mi ezzel a baj, hisz a legtöbb művész magányosnak tűnik, szimplán azért, mert másként látja a világot, amit az átlagemberek nem tudnak megérteni. Ha a tettes tényleg csak azért gyilkolt, hogy a depressziós emberektől megszabadítsa a világot, akkor majdhogynem mindenkivel végezhetne, mert nagyon sokan magukba fordulnak, még akkor is, ha ezt nem is mutatják a közvetlen környezetüknek.

Az ágyra világítottam a lámpával, és egy hatalmasat ugrottam hátra, amikor két világító szemet pillantottam meg, és egy sötét árnyat morogni. Kellett idő, mire felfogtam, hogy a paplanok között egy fekete színű macska fekszik, és ő fúj éppen rám. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és léptem oda a cica mellé.

- Szevasz, haver – simogattam meg a fejét, amit eleinte nem díjazott, végül hangosan dorombolni kezdett. – Hiányzik a gazdád, igaz? – vakargattam meg a fülét, miközben megeresztettem egy mosolyt. Ez a macska akár az is lehetett, akit majdnem elütöttem autóval. Talán pont az is volt. Ezen gondolkoztam, amíg a zseblámpával végigvilágítottam az ágyon. Nem borította vér a hófehér takarókat, ami nem volt meglepő, hisz az áldozatot megfojtották, majd azután varrták össze a szemét.

- Ne aggódj, valószínűleg nem sokáig szenvedett – suttogtam a cicának, bár tudtam, úgysem érti.

Ismét tettem egy kört a szobában, kihúzogattam a fiókokat, beletúrtam a ruhái közé, hátha találok valamit, ami segítene abban, hogy akár valamiféle elképzelésem legyen arról, ki tehette ezt vele, de nem találtam semmit, kivéve a naplóját. Leültem az ágy szélére, és miközben simogattam a macskát az egyik kezemmel, a másikkal lapozgattam a kis könyvben.

„Olyan magányosnak érzem magam. Vajon találkozom valaha olyan emberrel, akit érdekelni fogok?”

Állt az egyik oldalon, majd néhány lapozás után egy másik bejegyzést olvastam fel:

„Ma kivételesen jó napom volt. Elmentünk az osztálytársaimmal teázni, és nagyon jókat beszélgettünk. Mégis úgy érzem, ez nem volt valódi. Tényleg, igazán boldog voltam, de mégis… legbelül… ugyanúgy nem ismernek. Akkor is kedvelnének, ha látnák a lelki világomat? Ha megosztanám velük az érzéseimet, a fájdalmamat, a gondolataimat, akkor is mellettem maradnának? Aligha…”

„Utálom eljátszani, hogy minden rendben van. Miért hiszik azt, hogyha mosolygok, akkor jól vagyok? Nem, nem vagyok jól. Miért nem mutathatom meg az igazi énem?”

„El kell hitetnem mindenkivel, hogy nem fáj semmi. Mi mást tehetnék? Ha tudnák az igazat, az csak fájna nekik is.”

„Az emberek sosem figyelnek oda a másikra. Ezt ma ismét megtapasztaltam. Vége lesz ennek valamikor?”

Fájdalmasan elmosolyodtam, ahogy ezeket a rövid kis gondolatokat olvasgattam. Mintha csak magamat hallgattam volna. Ugyanezek a szavak, gondolatok az én fejemben is megfordultak, nem is egyszer. Nem volt fontos sosem, hogy az embernek honnan eredtek ezek a gondolatai, miért érezte magányosnak és elveszettnek magát. Sokszor nincsenek is okok, csak úgy vannak. Egyszerűen nem érzed jól magad úgy, ahogy vagy, annak, aki vagy. Megpróbálhatod elhitetni magaddal, hogy minden rendben van, akár változtatni is próbálhatsz, de nem biztos, hogy sikerrel jársz. Azzal magadat csapod be. Ha nincsenek melletted barátok, olyanok, akik elfogadnak úgy, ahogy vagy, hiába minden. Az ember van, hogy rossz helyre születik, és ebből kifolyólag egész életét tragikusan éli meg, és sosem lesz igazán boldog. Ez ellen nem lehet tenni. Ezt csak enyhíteni lehet. De ha nincs senki, aki segítene…

Miért pont ti? Mi alapján választott titeket? Egyre csak ez a két kérdés vert visszhangot a fejemben. Hiába volt egyre több áldozat, úgy éreztem, a megoldástól egyre csak távolabb kerülök. Az eddigi elméletemnek se volt sziklaszilárd az alapja, így minden egyre csak homályosabb és zavarosabb lett.

Becsuktam a naplót, és visszatettem az eredeti helyére. Szinte mindegyik áldozat vezetett naplót, vagy internetes blogot, ahol az ilyesfajta gondolatait megosztotta. Senki nem figyelt rájuk. És pont ez okozta a vesztüket. Nem tettek semmit, és mégis meg kellett halniuk.

Részvétet éreztem irányukba, és még erőteljesebb késztetést éreztem ahhoz, hogy elkapjam a gyilkost. Pontosan tudtam, milyen érzés magányosnak lenni, milyen az, amikor beszélnél a bajaidról, de senki nem ért meg. Meghalt a családom, megölték őket. Ha ezt valaha elmondom, senki nem akar megismerni, hisz… attól rettegnének, hogy őket is megölik. Na, meg én hogyan is ismerkedjek? Folyton attól rettegtem, hogy ki lesz a következő, akit elveszítek.

Miért pont ők? És mégis mi értelme van összevarrni a szemüket?

Semmi elképzelésem sem volt erről, így csak megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ettől a nyomasztó érzéstől. Felsóhajtottam, majd elköszöntem a cicától, és ahogyan jöttem, olyan óvatosan távoztam is a lakásból. Tévedtem, mikor azt hittem, a családtagok nincsenek itt. Itt voltak, különben a macska mit keresett volna az ágyon? Csak remélni mertem, hogy nem láttak meg, és semmiféle zajra nem riadtak fel.

Hajnalodott, mikor visszaértem a saját otthonomba, és nekiálltam elkészíteni Jackson reggelijét.