TIZENKILENCEDIK

19. rész

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében. Csak ültem a székben, teljesen megsemmisülve, és enyhén eltátott szájjal meredtem Jacksonra. Fel se fogtam, hogy őt látom, egyszerűen az agyam nem akarta befogadni a történéseket magam körül. Levert a víz, és úgy éreztem, olyan dolgok fognak kiderülni, amiket nem tudok majd megemészteni. Éreztem a mellkasomban azt a liftező érzést, ami akkor jön elő az emberben, amikor például hullámvasúton utazik, és a szerelvény váratlanul megindul lefelé.

Ez egy fordulópont volt minden értelemben.

Jackson rendíthetetlenül mosolygott, úgy, mint még soha, és ez egyszerre nagyon fájt. Végignéztem apránként arcán, és úgy tűnt, semmi baja. Talán soha nem is volt baja…

- Jackson? – Rebegtem alig halhatóan, és egy hatalmasat nyeltem. Megint kiszáradt a torkom, de ezúttal a számat is cserepesnek éreztem. Meg akartam érinteni ujjaimmal, és leszedni az elhalt bőrréteget, de csupán csak benyálazni tudtam nyelvemmel.

- Nem tudom, mit kellene most mondanom – eltűnt a mosoly az arcáról, és hosszasan felsóhajtott. – Nem ilyen körülmények között akartam ismét találkozni.

- Mi folyik itt? – Tört ki belőlem végül a kérdés, és végigfuttattam tekintetem a társaságon, ami végül ismét Jacksonon állapodott meg. – Elárultál.

- Ezt most tagadnom kellene, igaz? – Erőltetett magára egy mosolyt, majd ismét elkomolyodott. – Sajnálom, Taehyung. Tényleg elárultalak.

- Miért…? – Csak ennyit bírtam kérdezni, pedig annyi minden tolongott a fejemben.

- Nehéz erre válaszolnom.

- A barátom vagy! A legjobb barátom! Hogy tehetted ezt velem?! – kiáltottam fel egyszeriben, és hatalmasat rúgtam Jackson bokájába, majd előre lendültem egész testemmel, de mivel a székhez voltam szegezve, így kis híján majdnem orra buktam. Jackson nem törődve a fájdalommal a lábában, megállított az esésben, majd gyorsan felpattant és arrébb sétált tőlem. Csak ezután kezdte el dörzsölgetni fájó végtagját. – Volt valaha bármi is abból igaz, amit mondtál nekem? Barátok voltunk bármikor is?

- Igen, Taehyung, barátok voltunk. Nagyon sokáig. Hisz sok mindent köszönhetek neked, sok mindenen segítettél át, és te mindig jó voltál hozzám. Te tartottad bennem a lelket, és te tartottál életben, amikor én fel akartam adni. Támaszkodhattam rád, és te voltál mindig is az első az életemben. Igen, barátok voltunk – elhúzta az üres széket, és visszahelyezkedett rá, majd fájdalmas arccal nézett rám, miközben beszélt hozzám.

Keserűen felkuncogtam, ahogy elcsendesedett, majd ismét kitört belőlem a nevetés. Ezúttal nem jókedvből, hanem fájdalomból és gyűlöletből. Szomorúságból, és azért, mert kihasználtak.

- Voltunk? Tehát már nem vagyunk azok? – Tettem fel a költő kérdést.

- Egészen addig a pillanatig, amíg be nem léptem ide, barátok voltunk. Most már nem vagyunk azok, nem igaz? Akkor lennénk barátok, ha nem lennék itt, de mint mondtam, elárultalak. Sajnálom.

- Sajnálod? Még van képed ezt sajnálni? Jackson, én… nem is tudom, mit mondjak – ismét felkacagtam és elfordítottam fejem, hogy a szemembe gyűlt könnyeket ne lássa, majd végül mit sem törődve ezzel, újból rá néztem. – Sajnálod… Ha sajnálnád, ez sosem történt volna meg. Én tényleg a barátomnak hittelek, és sosem tettem volna ezt veled, de… édes istenem. Tudod te, mit tettél most velem? – Ordítottam fel hirtelen.

Nem szólt, senki nem szólt. Üres és keserű csend ölelt minket körbe, amit csak a zilálásom hangja tört meg. Mint egy kártyavár, olyan könnyedén és egy pillanat alatt dőlt össze bennem minden hit és remény, minden jó és szép dolog. Szinte hallani lehetett, ahogy belülről üvöltök.

- Annyi minden után… annyi mindent elvettek tőlem – folytattam halkan, lehajtott fejjel, elkeseredetten. – Nem volt semmim se. Sosem tudtam bízni senkiben. Elveszett minden bizalmam és jólétem. Akkoriban te voltál az egyetlen, akibe kapaszkodhattam. Te voltál az, aki ismét adott némi reményt, és aki nem engedte, hogy teljesen elhagyjam magam. Hogy ne váljak szörnyeteggé, hogy ne emésszen fel a sötétség, te voltál az, aki a kedvességével, a bizalmával, azzal, hogy csak te is rám számíthattál, megmentett. Bajtársak voltunk a nehéz időkben. Ebben a kegyetlen és hazugságokkal teli világban egymásra találtunk, két őszinte és tiszta lélek – lassanként emeltem fel a fejem, majd mélyen Jackson szemeibe néztem. – Barátok voltunk. És most azt mondod, hogy ez is csak egy újabb hazugság? – Újból felnevettem.

- Nem tudom, mit mondjak neked. Azok az évek igazak voltak, ezt te is tudod. Ha nem így lett volna, nem bírtuk volna eddig. Ha sose tekintettelek volna a barátomnak, akkor nem játszottam volna meg évekig magam. Taehyung, barátok voltunk. De megváltoztál, és nem volt más választásom – hebegve tárta szét kezeit. Hiába láttam rajta, hogy neki is éppúgy fáj, én ezt nem akartam elhinni.

Hosszú idő után ismét azt éreztem, hogy egy senki vagyok. Ismét fájdalmat éreztem, mélyen a szívemben, valami perzselő, karcoló érzést. Elvették a családomat, elvették Jaejoongot, és most Jacksont is? Mivel érdemeltem ki ennyi rosszat? Mi vagyok én pontosan? Miért nekem kell ennyi kínt elviselnem? Miért nem vesz engem senki se emberszámba, miért hiszi mindenki, hogy én a végtelenségig képes vagyok elviselni a fájdalmat?

- Ne szaladjunk ennyire előre – szólt közbe Jaejoong, mielőtt akármit is mondhattam volna. Odaadta a poharát Jacksonnak, majd felhessegette a székből, és ő vette ismét birtokba. Jackson egy sóhaj kíséretében Ravi mellé ült.

- Miért…? Miért én? – Csak ennyit bírtam kinyögni, de Jaejoong nem reagált rá.

- Kezdjük az elején, ahogy mondtam – keresztbe tette lábait, és összekulcsolta ujjait ölében, majd rám nézett. – Mindannyian tudjuk, mi történt veled gyerekként. A szemed láttára ölték meg a családodat. A szüleidet és a testvéreidet. Hogy miért? Ki tudja? Talán sosem fog fényre derülni. Valószínűleg a maffia volt, apuci titokban belekeveredett valami balhéba, és így végződött. Hogy miért hagytak téged életben? Jó kérdés. Ezernyi oka lehet, talán nem vettek észre, vagy direkt volt, talán nem is a maffia volt, ki tudja? Jelen esetben ez nem számít – tartott egy rövidebb szünetet és azután folytatta csak. - Mindenesetre te a fejedbe vetted mindössze öt évesen, hogy megkeresed őket és bosszút állsz. Elárulhatok egy titkot? Az volt az első nap, amikor képtelen voltál többé aludni.

Értetlenül pislogtam rá. Sose tudtam valójában, mikor jelentkezett a képességem. Biztos voltam abban, hogy velem született képesség, ami egyszer csak kibontakozik, de sosem emlékeztem, mi váltotta ki belőlem. Ezek szerint ennek hatására történt.

- Képesség – folytatta tovább. – Képesség, mert ha őrült is lennél, akkor is kibírnád alvás nélkül, és tekintve, hogy én is tudok teleportálni, annak kell lennie. Nyilván nem sokra mentél ezzel, de te mégis ki tudtad használni. Annyira a fejedbe vetted a bosszút, hogy amíg én aludtam, te éjjel is gyakoroltál. Emlékszel, arra kértél, tanítsalak meg verekedni. Gyilkos akartál lenni, és lám, az lettél.

- Nem vagyok gyilkos – sziszegtem összeszorított ajkakkal. Egyre szaporábban vettem a levegőt, ahogy a hallottak alapján a düh éledezni kezdett bennem. Még én sem ismertem magamra. Minden az orrom előtt volt, de sosem raktam össze a darabokat.

- Én tettelek azzá. Nem hibáztatom magam, mert nem ez volt az elsődleges célom. Én csak meg akartalak tanítani a harcművészetekre, hogy meg tudd védeni magad. Öt éves kissrác voltál, akinek nem volt senkije, csak én, és tudjuk, milyenek a gyerekek: folyton bántják a másikat. El akartam kerülni ezt, azt akartam, hogyha piszkálnának, te meg tudd védeni magad. Okos voltál, és gyorsan tanultál, tudtad, hogy nem azért kell az erő neked, hogy másokat bánts, hanem hogy móresre taníthasd őket. Sosem bántottál senkit, ha meg kellett védened magad, sosem ütöttél erőset, csak annyit, hogy az illető vegye a lapot, hogy igen, te felette állsz, és kár veled kikezdenie – ismét felsóhajtott és visszavéve Jacksontól a poharat ivott egy kortyot. – Mindegy. A lényeg, hogy én indítottam el benned ezt a folyamatot, te pedig rendesen tanultál, és napról napra fejlődtél. De már ekkor tudtam, hogy valami történt veled. Az agyadban, ott belül – mutogatott halántékára. – Megölték a családod a szemed láttára! Ebbe ki nem őrült volna bele? Még ha látszólag jól is voltál nincs olyan ember, aki ne tört volna meg, valamilyen módon. Tudtam róla, de igyekeztem nem tudomást venni róla, ráadásul nagyon fiatal voltam én is, még én se tudtam pontosan, mekkora baj lehet később ebből.

- Ez hihetetlen – nevettem fel a fejemet rázva, egyszerűen képtelen volt az agyam ennyi információt bevenni. Sejtettem, mire akar kilyukadni, de akkor sem akartam elhinni. Ott ültek velem azok az emberek, akiket egykoron a szeretteimnek tartottam, és most mindenki ellenem fordult. És mégis ki hibájából? Én tehetek róla, amiért ez történt velem? Vagy Jaejoong? Mégis ki felelős mindezért, hogy most itt ülök, egy székhez kötözve, miközben legbelül haldoklom?

- Ugorjunk egyet – mondta végül Jaejoong. – Megismerkedtél Jacksonnal a fősulin, barátok lettetek, majd elkezdtetek ugyanott dolgozni, és blabla, mindenki tudja, hogy ez az időszak csodás volt. Egészen két évvel ezelőttiig.

- Miért, mi történt két évvel ezelőtt? – Tettem fel gyanakodva a kérdést.

- Emlékszel ezekre? – Az asztalról egy mappát vett az ölébe, majd lassan kinyitotta, és kihúzott belőle lapokat. Felém fordította, de amint megláttam a szétkaszabolt embereket, gyorsan becsuktam a szemeimet. – Most mi ez a reakció? Te ölted meg őket.

- Tessék?! – Kiáltottam fel.

- Nem rémlik? Ezek azok az áldozatok, akikről te nem szereztél tudomást, csak Ravi és én. Tudod, a kibelezett nő és férfi esete, valamint a másik három srác, akiket egy sikátorban öltek meg. Mind te voltál, de nyilván nem emlékszel rá – visszacsúsztatta a mappába a lapokat, és ismét rám meredt. – Két évvel ezelőtt kezdődött minden, vagyis folytatódott, csak egészen addig lappangott benned. A bosszú, az ölni akarás, az a valami mindig is ott volt benned attól a naptól kezdve, hogy megölték a családod. Ideje volt elkezdened gyakorolni, hogyha ráakadsz a gyilkosokra, végezhess velük. A képességed talán kimerülőben volt. Mégis miféle képesség az, hogy nem tudsz aludni? Oké, így sok mindent megfigyelhet az ember, ahogy te tetted, na de az ember mégiscsak ember, és a szervezetnek szüksége van alvásra, regenerálódni kell és hasonlók. A tiéd nem tette. Évekig bírtad, aztán végül elszakadt minden, és anélkül, hogy tudtál volna róla, ilyeneket tettél.

- Ez hülyeség… mégis honnan veszel ilyeneket? Én vagyok a gyilkos, miközben sokkal több mindent tudsz az egészről. Talán pont te tettél mindent, csak rám akarod kenni, mert… tudja a fene, miért. Ennek az egésznek nincs értelme.

- Ki mondta, hogy kell lennie értelemnek? Taehyung, ha valaki, akkor te tudhatnád, hogy az életben rengeteg értelmetlen dolog történik. Lásd, a családod halála. És a gyilkosoknál amúgy se mindig van érthető ok. Ha valami elpattan odabent, akkor elpattan. Annak megvan az oka, hogy miért, de hogy miért pont azt teszed utána, amit, arra nem biztos, hogy van válasz – kicsit helyezkedni kezdett a széken, és megcserélte elzsibbadt lábait. – Jogosan merül fel ezek után a kérdés, hogy mi változott ezek után? Csak két ilyen brutális gyilkosság volt, majd a következő haláleset a barátnőd, Minseo és a többi bevarrt szemű áldozat. Van sejtésed?

- Ha lenne, akkor most nem ülnék itt – horkantottam fel. Kezdtem feladni a reményt, de kíváncsi voltam, milyen történettel akarnak beetetni.

- A halálom – tárta szét drámaian a kezeit. – Akkor játszottam el a halálomat. Mit gondolsz, miért tettem?

- Honnan tudjam?

- Amikor először találkoztunk a halálom után, azt mondtam neked, hogy azért léptem ki az életedből, mert reméltem, hogy észhez térsz. Akkor már tudtam, hogy te gyilkoltál, és reméltem, ha meghalok, neked egy jel lesz, hogy Minseoval tovább lépj, és minden rendbe jöjjön. Hittem abban, hogy felébredsz, de tévedtem. Túl mélyen érintett az egész, és valami meghasadt benned. Olyan helyzetbe kerültél, amiből nem volt kiút, és megadtam neked az esélyt akkor is, hogy hagyd abba, és változz meg. De így, hogy fogalmad sincs, mit tettél, hogy nem is te uralod magad… így nehéz. A fiamként tekintek rád, és hidd el, hogy a legjobbat akartam neked, ezért tettem mindent. Meg akartalak menteni, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok rajtad segíteni. Nem csak azért, mert te nem akarod, hogy segítsek, hanem mert egyszerűen van olyan helyzet, amikor az ember nem tud segíteni.

- Hagyjuk már! – Szakítottam félBe, de ő csak folytatta megállás nélkül.

- Féltem tőled, Taehyung. Akkoriban borzasztóan féltem, hogy talán engem is megölsz, így elmenekültem. Akkor lecsillapodott a dühöd, és a keserűség vette át a helyét. A szomorúság, a fájdalom töltött ki, és ezért kezdtél el máshogyan gyilkolni. Mindenkit csendben öltél meg, fájdalommentesen, és bevarrtad a szemüket, hogy ne lássanak. Ne lássák azt a mérhetetlen fájdalmat, a hazugságokat, a sok rosszat, ami nap, mint nap körbevette őket. Bevarrtad a szemüket, mert tudat alatt te is ezt akartad: becsukni a szemed, hogy ne lásd a valóságot.

- Törött lelkek – súgta közbe Jackson. – Törött lelkek voltak, akárcsak te. Olyan a lelkük, mint egy finom üvegpohár, ami ha leesik, millió darabokra törik. Te is ilyen vagy. Meg vagy törve, odabent, milliárd darabokra. Ugyanúgy, ahogy minden egyes áldozat volt. Soha nem láttál párhuzamot magad és az áldozatok között?

- Hogy láttam volna, mikor teljesnek éreztem az életemet? Túlléptem a rosszon, jó életem volt, a bosszú lebegett előttem, és volt egy barátom, akire számíthattam. Nem kellett nekem ennél több. Sosem voltam magányos és nem gondoltam a fájdalomra – mondtam hitetlenkedve és megráztam a fejem. – Komolyan azt hiszitek, hogy én vagyok a gyilkos? Minden, amit elmondtatok, arra nincs bizonyíték. Ez édeskevés ahhoz, hogy börtönbe dugjatok.

- Kimondta, hogy börtönbe fogunk csukni? – Jaejoong felvont szemöldökkel meredt rám.

- Miért, akkor mit akartok tenni? – Tettem fel félve a kérdést.

- Azt majd még meglátjuk, de előtte még tisztáznunk kell pár dolgot. 

 

 

 

TIZENNYOLCADIK

18. rész

Mondani akartam valamit, de egyszerre annyi gondolat rohamozott meg, hogy a torkomon akadtak a szavak. Rengeteg kérdésem lett volna, mégsem tudtam őket feltenni, csak tátogva bámultam nagybátyámra.

Jaejoong halványan elmosolyodott, majd intett egyet a társának, aki odalépdelt mellénk, és számhoz emelte az italát. Bor volt benne, amitől egyszerre fintorodtam el, ugyanakkor össze is futott a nyál a számban. Baromira szomjas voltam.

Hagytam, hogy az illető megitasson, és most az sem zavart, hogy néhány csepp ki is folyt a szám sarkából. Megalázó helyzet volt, de annyira nem tudtam gondolkodni, hogy most még ez sem tűnt fel.

Ránéztem a másik idegenre, és akkor már megbizonyosodhattam róla, hogy tényleg Ravi az. Visszaült a helyére, Jaejoong viszont mellém húzott egy széket, és leült.

- Hogy vagy? – ismételte meg kérdését.

- Jobban – feleltem rekedtes hangon, és krákogtam néhányat. – Mi ez az egész? – Értetlenül meredtem rá. – Nem engednél el? Szükséges ez? – Rángattam meg hátrakötözött kezeimet.

- Tényleg nem is sejted, hogy mi folyik itt? – Fonta össze mellkasán a kezeit, és úgy nézett rám.

- Nem – ráztam meg értetlenül a fejem.

Hosszan elidőztem az arcán, de most is olyan távolinak tűnt. Azok után, hogy az elmúlt időszakban nagyjából kezdtem megszokni a jelenlétét, és közel engedni magamhoz, most ugyanott tartottam, mint mikor a halála után felbukkant. Ismeretlen volt, és képtelen voltam megmondani, mire gondol.

Nem volt ugyanaz, aki egykoron.

- Tudod, Taehyung… - sóhajtott fel hosszú másodpercek után, és kezeit összefűzve tarkóján fordult felém. – Mindig is nagyon fontos voltál nekem. Sajnáltalak, amikor magamhoz vettelek. Még csak egy kisgyerek voltál, akitől akarata ellenére elvettek mindent, és nem maradt semmije. Úgy neveltelek fel, mintha a saját fiam lennél, szerettelek, és a legjobbat akartam neked mindenből.

- Mégis elhagytál – vágtam közbe kissé flegmán, majd hosszan felsóhajtottam. Nem akartam megint erről beszélni, mert még most is fájt, amit tett. Ha tényleg szeretett, ha igazán fontos voltam neki, nem játszotta volna el a saját halálát. – Ettől függetlenül, nem értem, miért vagyok itt és miért nem engedsz el. Tettem valamit?

- Sok mindent tettél – eresztette le kezét a nyakából, és ő is felsóhajtott.

- Ezt hogy érted? – Szegeztem neki a kérdést, kezdtem egyre idegesebb lenni. – Nem térnél rá a lényegre, és könnyítenéd meg mindenki dolgát?

- Nem. Szeretném, ha te magad jönnél rá, és tudatosulna benned minden – hátranyúlt a kezemhez, és kikötötte őket. – Vess egy pillantást a kezedre.

- Minek? – Elkezdtem masszírozni a csuklóimat, és kimozgattam a végtagjaimból a görcsöt.

Jaejoong megfogta mindkét kezem, és tenyérrel felfelé az arcomhoz emelte őket.

- Nézd meg – utasított határozottabban, én pedig kelletlenül, de áttanulmányoztam őket.

- Nem értem, mit akarsz – forgattam meg szemeimet és tovább mozgattam vállaimat.

- Nem látod az apró pontokat az ujjbegyednél? – Dőlt hátra a széken.

- Most, hogy mondod… - vettem jobban szemügyre a kis vörös foltokat. – Mi van velük?

- Szerinted mik azok?

- Nem tudom, talán allergia. Vagy az étteremben nyúlhattam hozzá valamihez. Esetleg tegnap este a kerítés sérthette fel, amikor… várjunk, ti leütöttetek engem? – Kezdett derengeni az előző éjszaka. Eszembe jutott, hogy épp futottam, amikor hirtelen elsötétült minden, és itt ébredtem. – Mégis mennyi az idő most?

- Reggel nyolc körül van – pillantott rá karórájára Jaejoong. – És igen, előfordulhat, hogy leütöttünk. Vagyis Ravi volt. Nagyon fáj a fejed?

- Mi a fenének kellett megütnöd? – Kiáltottam fel haragosan, és gyilkos tekintettel végigmértem az említett személyt, aki csak halkan felnevetett. – Idióta. Amúgy nem vészes – simítottam kezemmel tarkómra.

- Szóval az ujjaid – tért vissza az eredeti tárgyhoz Jaejoong, majd egy gyors mozdulattal mindkét kezem leszíjazta a szék karfájára. – Tűnyomok.

- Tessék? Mi a…? Mi a fene van megint? Nem tudnál érthető lenni? – Ripakodtam rá, de a nagybátyám csak ugyanolyan kimérten és nyugodtan beszélt. Bosszantó volt. Ok nélkül ezt tenni velem, nem volt fair.

- Tűnyomok vannak az ujjaidon – ismételte meg, mintha csak egy ötéves gyerek lennék.

Megfeszítettem kezeimet, remélve, hogy a szíjak szétpattannak és leválnak a csuklómról, de feleslegesen erőlködtem. Ez nem egy film volt, ahol a főszereplőnek hatalmas ereje van, és bármire képes. A valóságban voltunk, és hiába rendelkeztem különleges képességgel, az most használhatatlan volt. Meg úgy alapjáraton nem sok értelmét láttam.

Hosszan felsóhajtottam és előbb Ravira, majd Jaejoongra vetettem egy pillantást, végül a saját kezeimre. Igyekeztem megnyugtatni magam, és nem kiborulni, mert ha dühössé válok, nem jutok előbbre. Akkor esélytelen lesz, hogy elengednek. Ha az ember feszélyezve érzi magát, bármikor elpattanhat valami az agyában, és nagy önuralomra van szükség, hogy megőrizzük a hidegvérünket.

- Tűnyomok – fújtam ki a levegőt és vállat vontam. – Biztos, ruhát varrtam tegnap. Időnként azt is meg kell csinálni, nem? – Kérdeztem kissé viccelődve, de úgy tűnt, senki nem vevő a poénomra.

- Tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? – Jaejoong kezdte elveszíteni a türelmét, és ezt éreztem a hanghordozásán is.

- Most mi van? Komolyan nem értem, hová akarsz kilyukadni – válaszoltam neki értetlenül.

- Hol voltak még tűnyomok? Gondolkozz kicsit – ujjával megbökdöste a fejemet, és kis híján ráförmedtem, de tartottam még magam. Válasz helyett csak vállat vontam. – Oké. Akkor máshogy kérdezem. Mi van az áldozatokkal, mi a közös bennük, az egyetlen közös pont?

- A bevarrt szemek – mondtam kis habozás után, aztán ahogy Jaejoong arcára néztem, úgy lassan megértettem, mire akar kilyukadni. Először elképedve néztem rá, majd hirtelen kirobbant belőlem a nevetés. – Most komolyan? Ez tényleg? Hogy én? Azt hiszitek, hogy én tettem? Nem hiszem el.

- Teljesen logikus az egész. Az ujjaidon ott vannak a tűnyomok. Ki más varrhatta volna össze?

- Erre alapoztok? Tényleg? Ez az év vicce. Ez annyira… annyira, erre nincsenek szavak. Hát én meghalok mindjárt – hangosan nevettem, mint aki nem bírja abbahagyni. Hirtelen nem tudtam, mit reagáljak, de az egész annyira abszurd volt, hogy muszáj volt röhögnöm. Úgy tört elő belőlem, mint egy vulkán; soha életemben nem kacagtam ilyen felszabadultan. – Rám akarjátok kenni az egészet, ennyi bizonyíték alapján?

- Nem rád kenjünk. Tudjuk, hogy te voltál. Rengeteg mással alá tudjuk támasztani.

- Na, ne mond, és mégis mivel? – Kérdeztem nevetve, aztán csak rázni kezdtem a fejem. – Egy csomó energiámat beleöltem ebbe az egészbe; amióta meghalt a barátnőm, keresem a gyilkost, éjjelente az utcákat járom és mikor már majdnem megvan a tettes, akkor hozakodtok elő azzal, hogy én vagyok az? Ez mégis melyik műsor? Amiben átvernek embereket? Mert ha igen, akkor ez egy eléggé félresikeredett poén lett, és örülnék, ha végre elengednétek - abbahagytam a nevetést, és minden egyes szavamnak hangsúlyt adtam.

- Sosem gondolkodtál még azon, vajon miért nem sikerült elkapnod a gyilkost? Hogy pont azért nem ment eddig, mert te magad vagy az? Mert saját magadat üldözöd? – Jaejoong közelebb hajolt hozzám, és mutató ujjának hegyével végigsimított kézfejemen.

Gyűlöltem az érzést, ahogy megérintett, és én nem húzhattam be neki egyet. Megremegett a testem, de tartottam magam, csak az arcomra ült ki egy fintor, és úgy néztem rá.

- Jézusom, most tényleg? – Hitetlenkedtem tovább, és ismét felnevettem, aztán elhalkultam. – Jaejoong, ne már. Mégis miért tettem volna mindezt? Mi okom lett volna bárkit is megölni?

- Sok minden. Mondjuk, hogy őrült vagy. Megkattantál attól, amiken keresztül mentél. Nem tűnt fel, hogy azért olyan emberek haltak meg, akik magányosak voltak, mert te magad is az vagy? – Most már két ujjával simogatta a kézfejemet, amitől ökölbe szorítottam kezem.

- Őrült? Nem tudom, ki volt az, aki eljátszotta a halálát – felröhögtem, majd csak szemet forgatva kényelmesen hátradőltem a széken. – Ez nem magyarázat. Én amúgy sem vagyok magányos.

- Tényleg? Egészen biztos? Mert az az életmód, amit te folytatsz, nekem elég hamis. Hiába veszed magad körül emberekkel, mégis hányakkal van tartós kapcsolatod? Hm? Hányan ismernek igazából?

- Jaejoong, természetfeletti képességem van. Még ha nem is olyan különleges, attól még az vagyok. Nem engedhetek akárkit közel magamhoz, és azok után, hogy a családom meghalt, bennem van a félelem, hogy talán engem még keresnek és vadásznak rám. Nem tudhatom, ki akar nekem ártani, és ki nem. Arról nem beszélve, hogy az eddigi életemet a bosszúra szenteltem, és ha valakit megkedvelek, akkor az illetőt vagy elveszítem, vagy megakadályoz abban, hogy beteljesítsem a célomat. Valami jobb érvvel állj elő, mert ez mind csak értelmetlen fecsegés. Ez nem bizonyít semmit.

- Mindig is jól bántál a szavakkal – elhúzta ujjait a kézfejemről, majd felkelt a székről és kezeit összefonva mellkasán tett néhány kört a nappaliban. Eközben Ravira pillantottam, aki csak meredt tekintettel nézett rám, a bort kortyolgatva, és egy enyhe mosoly ült ajkain. Hánynom kellett tőle. – Mit szólnál, ha mindent a legelején kezdenénk? – Csapta hirtelen össze tenyereit.

- Nagyszerű. Már az elején ezzel kellett volna kezdeni, nem is értem, miért játszadozunk itt – egy fáradt sóhaj tört ki belőlem és kicsit megráztam a fejem, hogy a szemembe lógó hajtincseim oldalra simuljanak.

- Nem bánod, ha ehhez behívok még valakit, aki segít abban, hogy jobban emlékezz? Talán több bizonyítékkal is tud szolgálni – kérdezte illedelmesen, de az egész csak megjátszott volt a dráma kedvéért.

- Csak nyugodtan – biccentettem egyet, remélve, ha beszállok a játszadozásba, valamivel kibillenthetem őket az egyensúlyukból.

- Rendben – Jaejoong a nappali ajtajának irányába nézett. – Bejöhetsz – kiáltotta.

Az ajtó néhány másodperc késlekedéssel, de kinyílt és egy baseball sapkás srác lépett be. Lassú lépésekkel közeledni kezdett, majd köszönésként csak bólintott egyet a többiek felé, és leült a velem szemben ülő székre, ahol eddig a nagybátyám ült. Jaejoongra sandítottam, aki pont akkor töltött magának egy pohárral a whiskyből, és enyhe mosollyal az arcán fordult felénk.

Ezután a velem szemben ülőre néztem, akinek egészen eddig nem láttam az arcát, mert annyira a fejébe nyomta a sapkáját. Na, meg volt egy olyan érzésem, hogy nem is akarta, hogy megbámuljam. Hosszú másodpercekig csak ücsörgött, majd végül felemelte a fejét.

- Meglepetés – mosolygott rám szélesen Jackson.